Egyetlen alkalommal, a DVD-megjelenés előtt egy nappal, július 9-én, kedd este, zártkörű vetítés során peregtek a filmkockák a Lurdy 4-es termének mozivásznán.

A zene az kell, nagyon kell. Mintha Chopint hallgatná az ember melankóliába fordulva, mély áhítattal egy esőáztatta, hidegrázós vasárnap délelőtt, úgy taszajtja odébb jelenetről jelenetre a nézőt Barry Jenkins, a zseniális Holdfény című darab rendezőjének drámája, amely látszólag egyszerűen indul. Még Papi az És megint dühbe jövünk című klasszikusból is észlelné, hogy Tish és Fonny szeretik egymást. Nem megszokásból, hanem mélyen, tisztán, a lélekből eredően. A lány áldott állapotba kerül, és innen kezdődnek a problémák, ami a két család összetűzéséhez vezet. Fogalmazzunk persze inkább úgy, hogy nem mindenki rajong a másikért, ám mint az életben, a rossz elnyeri méltó büntetését, de nem ez a valódi dráma. Az csak lassan, hajnali harmat-szerűen bontakozik ki a szemünk láttára úgy, hogy észrevétlenül belecsöppenünk, és zsupsz, már sodródunk is vele.

A nemi erőszakkal vádolt fiú börtönbe kerül, és ahogy telik-múlik az idő, úgy alakul át a düh valamiféle belülről jövő tehetetlen belenyugvásba. Ebből sejti a pozitív végkifejletre, no meg nyár lévén hideg málnaszörpre vagy hibiszkusz-kókusz-guavás zöld teára szomjazó, hogy az esemény megtörtént, csak éppen nem a megfelelő egyén került a zárkába. Érthető, hogy a direktor elkerülte volna a giccses hatásvadászatot lezárásként, mégis eme kritika végszava ez: szerethető film, csak kár a befejezésért.

Ponyvalegény-értékelés: ••••••••••