Ahogy a különböző sportágak kiválóságai, úgy az idei esztendő is heroikus hajrába kezdett. A 2021 óta és mindig csak decemberben jelentkező rovatunkban nagyszerű sportemberek fogalmazzák meg gondolataikat a karácsonnyal és az új évvel kapcsolatban. Akivel ezúttal ünnepi hangulatba kerülünk: Ajkler Zita, korábbi 16-szoros magyar bajnok atléta, 2-szeres Európa-bajnoki 6. helyezett, olimpikon távolugró.
Amit nekem jelentenek december utolsó napjai – három szóban: Várakozás, izgalom, család.
Az ünnepi asztalról nem hiányozhat: Mákos bejgli. Kicsiként nem értettem, minek a diós, eszi azt valaki? És mostanában bejött még a mézeskalács a listára.
Ha szaloncukor, akkor... Marcipános, és nagyon régen, gyerekkoromban volt az a fajta, amin nem volt csokibevonó, csak valami fura masszából állt. Talán konzum volt a neve, de attól egyszerűen függő voltam. Jó ideje keresem karácsonykor minden évben, de eddig nem találtam rá.
Ami nélkül számomra nem létezik karácsony: Karácsonyfa, fények, mézeskalácsillat, na és persze Kevin. Romantikusabb napokon az Igazából szerelem.
Amikor és ahogy kiderült, hogy az ajándékokat nem a Jézuska hozza: Szerencsére régen volt már, és nem emlékszem rá. Arra igen, hogy a Mikulást minden évben ki akartam figyelni, de ott is csak a gyanú érzése maradt meg az emlékeimben, a tényleges lebukás, hála az égnek, ott sem hagyott hosszú távra traumatikus nyomokat.
Emlékezetes ünnepi sportélményem: Atlétikában januárban kezdődik a szezon, így mindig edzés után indult mindenki ünnepelni, 24-én délelőtt még simán résztávoztunk. Egyszer Lengyelországban edzőtáboroztunk decemberben – akkoriban még nem tudtunk meleg égövi táborba eljutni – és majdnem derékig érő hó esett az utolsó napokban, alig bírtunk hazajönni, nem jártak a vonatok sem, amivel jöttünk volna. Az ünnepek alatt pedig gyerekként nagyon szerettem a Szuperbajnok című műsort nézni.
Életem legszebb karácsonya: Amikor először egy, majd még egy nagyra nyílt gyerekszempár csodálta a karácsonyfa fényeit, az első „saját családos” karácsony esték. Akárhogy próbálom feledni, nem bírom az egyetlen rossz élményt: amikor már nagyobb gyerek voltam, tinédzser, és tudtam, hogy nem a Jézuska hozza a csomagot a fa alá, és nem kaptam semmit karácsonyra. Az előtte eltelt időszakban több dolgot vettek a szüleim – amik alapvetően inkább szükségesek voltak, mint ajándékok – és úgy gondolták, már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne vegyenek kimondottan karácsonyi ajándékot. Sosem felejtem el a csalódottságot, és a szüleim, amíg éltek, mindig emlegették azt a szentestét, amikor sírtam, mert nem várt semmi a fa alatt…
Megfogadom 2024-re, hogy: Nem szoktam év végi fogadalmakat tenni, egyrészt mert naponta fogadok meg rengeteg dolgot – hogy aztán pár nap múlva újra, hogy de majd akkor biztosan betartom –, és rájöttem, ezekkel csak stresszelem magam. De szeretnék jövőre türelmesebb lenni, főleg a gyerekekkel megy ez nekem néha nehezen. Igyekezni fogok picit jobban magamra is figyelni, az a bizonyos „énidő” legtöbbször szinte teljesen kimaradt az elmúlt években. És persze – bár már nem versenyzőként, hanem erőnléti edzőként, de – igyekszem mindent megtenni, hogy a párizsi játékokon a tanítványom álmait segítsek megvalósítani.
