Egy sportpályafutás vége: három oltás után kétszer megfertőződni a koronavírussal több, mint szomorú tény, ám ezt követően tüdőembóliával kórházba kerülni és többször végighallgatni, hogy kockázatos a folytatás, az újrakezdés, kezdjen a megszokottól eltérő életet, az már a szörnyű valóság.
A színek sápadtabbnak tűntek a megszokottnál. Ha elhúzta a függönyt, az ablakon át minduntalan azt fürkészte, hogy az akácfa lombja nem bólogatott, csak meghajolt, de az orgonabokor is mintha vérszegénységgel küzdene, kókadtan hajladozott színtelenül és szagtalanul. Szeresd az életet, hiszen ő is szeret téged! Amikor ezt hallotta, legszívesebben elsírta volna magát, de a sport, aminek több mint másfél évtizede a rabja és megszállottja, különös tartást kölcsönzött neki. Már felfogta, hogy nincs tovább, de még nehéz megérteni a múlt időt, hiszen menne, edzőszerelést öltene, s ha kell, üvöltene, és csak úszna és úszna – az árral, amely ki tudja, előbb vagy utóbb elsodorná, a mélybe taszajtaná.
A nagyon is megfogható, behálózható művészettel a szemkontaktust, no meg valami hozzáillő laza, csinos ruhát felvéve és rákacsintva szépreményű, talán életre szóló kapcsolat bontakozhatna ki közöttük, de erre még nem akar gondolni. Amikor a barátai először szólították Rékasi Károlynénak, először csak vihogott, mint a vadalma, aztán megszokta, s már-már megszerette. Gerda törékenynek tűnő teremtés, de érzi és tudja, nem törhet el, most még nem – felemelt fejjel tovább kell lépnie.
Nehéz megemészteni, hogy erre tettem fel az életem az elmúlt tizenöt-tizenhat évben és olyan egészségügyi okból szakadt félbe a pályafutásom, amire nincs ráhatásom.
A diagnózis lesújtó: post-Covid tüdőembólia. Egy fiatal, sikerorientált, tettre kész, kellőképp impulzív személyiség számára először felfoghatatlan, de amikor a kórházban hirtelen csendesedett el körülötte minden, akkor is sokáig csak kereste a szót, kereste a hangot.
Még az elején kétszer elkaptam a Covidot, megkaptam a három oltást és az orvosok bár nem tudják százszázalékosra mondani, azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy tünetmentes fertőzött lehettem és annak a szövődménye az embóliám.
Sokat köszönhet az édesanyjának. És aki most azt hiszi, mindez valami pátoszos túlzás, giccsbe forduló mondat, alaposan téved. Merthogy az a drága asszony életet adott a lányának – nem egyszer, hanem kétszer.
Amikor bementem a kórházba anyukám unszolására és néhány órával később már hordágyon vittek, az elég ijesztő volt. Pedig eleinte nem gondoltam semmi rosszra, miután izomlázszerű érzés volt a bal karomban – mint később kiderült, ott volt a trombózisom, onnan indult a vérrög –, illetve aznap erőtlenebbnek éreztem magam, nehezebben kaptam levegőt az edzésen és kicsit szédültem. Kész szerencse, hogy nem ott lettem rosszul. Csakhogy napközben sem javult a közérzetem, ezért felhívtam édesanyámat, hogy ezek a tüneteim, létezik-e, hogy trombózisom van? Az ő unszolására vitt be a sürgősségire az egyik csapattársam, mondván, inkább menjek be feleslegesen, mintsem baj legyen. Miután egy hosszabb pihenőből jöttünk vissza, eleinte betudtam annak, hogy csak vissza kell rázódnom az edzésekbe. És ez volt benne a legijesztőbb egyébként, hogy magamtól nem mentem volna be a kórházba, hiszen annyira nem éreztem magam rosszul, hogy szükségesnek lássam, viszont jól sem voltam.
A neheze azonban még csak ezután jött – még akkor is, ha mindezt egy civil, aki nem a sportra tette fel az életét, máshogy gondolná.
Tudom, nagyon szerencsés vagyok, hogy hamar kiderült és azonnal el is kezdtek kezelni, mielőtt sokkal komolyabban károsodhatott volna a tüdőm, ne adj’ Isten, tragédia történhetett volna. A kardiológus főorvos már a kórházban azt javasolta, hagyjam abba, később a kezelőorvosom is, illetve miután kiengedtek a kórházból, akkor is konzultáltam egy orvossal, aki szintén azt hangsúlyozta, hogy ne játsszak tovább, mert túl magas a kockázat, ráadásul eléggé kontaktsport a miénk, és nekem életem végéig szednem kell a vérhígítót.
A hosszabbítás nem mindig örömteli egy kézi- vagy éppen egy izgalmakban bővelkedő kosármeccsen, ám az élet nevű, ismeretlen ellenfeleket felvonultató játékban ennél többet nem is kívánhat az ember.
Lionel Messi is megszenvedett a Covid-19-cel Nemrégiben nyilatkozott arról Lionel Messi, a francia Paris Saint-Germain argentin klasszisa, a világ valaha volt egyik, ha nem a legjobb labdarúgója, hogy miután januárban megfertőződött a koronavírussal, túl hamar tért vissza a pályára, ami a teljesítményére is kihatással volt, hiszen légzési nehézségekkel küszködött. A CNN-nek konkrétan az alábbiakat nyilatkozta: „A koronavírus nyomokat hagyott bennem. Visszajöttem, de másfél hónapig nem is tudtam futni, mert a tüdőmre is hatással volt."
És hogy a tüdőembólia valóban nem játék, azt a szintén labdarúgó Alekszandr Kozlov az elmúlt napokban bekövetkező sajnálatos halálesete is bizonyítja. Az orosz Szpartak Moszkva egykori utánpótlás-válogatott támadója a felkészülést újdonsült csapata, a Zorkij Krasznogorszk színeiben szerette volna megkezdeni, és bár egy gyakorláson sem vett részt, a masszázs során rosszul lett, az újraélesztés sikerrel járt, de a kórházba szállítást követően az intézmény falai között elhunyt. A 29 éves csatárnak a hírek szerint egy vérrög okozta tüdőembólia lett a végzete.
