Kussolsz és fizetünk! Mintha ez lenne az egyik üzenete a Magyar Labdarúgó Szövetség égisze alatt eddig az utánpótlás-válogatottak szakmai felelőseként dolgozó Fehér Csaba szombaton megjelenő nyilatkozatának. Az egykori 41-szeres válogatott azonban az elmúlt években mit sem változott: mindig egyenes jellem volt – és az is maradt.

Nem kutakodnék más zsebében, de furdal a kíváncsiság: vajon mennyi lett volna az annyi, amiért úgy kellett volna „táncolnia” az egykori újpesti futballistának – aki nem mellékesen Hollandiát is megjárta, és nem a hírhedt vörös lámpás negyedben ágyban, párnák közt, hanem a pályán, a NAC Breda és a PSV színeiben alkotott maradandót –, ahogy a „fizető zenészek” szerették volna?

A futballkurvaság létező fogalom, ez a speciális válfaj azonban megkövetelte volna, hogy Fehér Csaba úgy és azt mondja – a végkielégítésért cserébe –, amit a korábbi (?) munkaadója szeretne hallani. (Már a felvetés sem egészen érthető, sőt, félig sem, hiszen legjobb tudomásom szerint a végkielégítés nem a becsukott szájért jár, de ez most mellékes.) Mindez nem holmi következtetés, hanem világos megfogalmazás – az érintettől. Csakhogy az egykori labdarúgó nem a pénzt választotta – hanem önmagát vállalta. Ahogy tollba mondta: 

A végkielégítés összegénél többet ér nekem, hogy elmondhassam, miért állítottak fel. 

Világos beszéd, mint ahogy az is egyértelmű, a sportnapilap szombati számában megjelent cikk tanulmányért kiált, hiszen két eshetőség máris felmerül az emberben. Egyrészt mi történik akkor, ha Fehér Csaba szerint minden rendben van, a fű zöld, az ég kék és még véletlenül sem fordítva, pittyeg, prüttyög, serceg a telefon, „felveszi a lét”, aztán mégis beszél? Visszakérik, netán elperelik a hallgatásáért cserébe kifizetett (vélhetően nem kevés) összeget? Másrészt mi a helyzet abban az esetben, ha az utánpótlás-válogatottakért felelős szakembert nem Fehér Csabának, hanem Fekete Gáspárnak hívják? Fekete úr – a bólogató János szerepében – kussol, netán önmagát hibáztatja vagy a koronavírust okolja, esetleg a körülmények szerencsétlenségét mantrázza, egyszóval tartja a száját – majdnem úgy, mint a vörös lámpás negyed lányai a végkielégítést megelőzően –, az összeg megjelenik a számlán és minden megy tovább abban a mederben, ahogy eddig? Meglehet, Fehér Csaba nem csupán a fürdővizet, de a gyereket is kiöntötte a kádból. A kérdés már csak az, hogy a hirtelen földet érő, hüppögő, szipogó kölyök tud-e úszni a szárazföldi árral szemben?