Ha már úgyis arra volt dolga, komótosra váltott. Nézett balra és figyelt jobbra, mint ahogy annak idején megtanították neki a lámpa nélküli kereszteződésnél való átkelésnél. Nem volt egyszerű kivitelezni a turistaízű sétagaloppot és nem az úttest erős szívdobogásszerű lüktetésétől, sokkal inkább azért, mert a cudarság ellen időtlen időkig beoltott tél már levette a maszkját, s vidáman mutatta fagyos hangulatú önmagát, elriasztva a koravén tavaszt.
Olyan kihaltnak tűnik minden – futott át az agyán, s nem azért, mert a közeli cukrászda régóta nincs már, ahogy a trafikba sem tud betérni, hogy vegyen abból a bordó színű, csillogó csomagolású Waffel Extra elnevezésű vaníliás ostyából, amiért annak idején hét forintot kellett leszurkolni a szemüveges öregúrnak vagy a szintén okulárét viselő feleségének. A mellette lévő baromfibolt sincs már, ahogy a vele átellenben üzemelő, szintúgy a dányi házaspár által működtetett húsbolt helyén is közösségi mosoda működik. Szeretett odajárni. Majd minden hétköznap reggel betért olvasónaplóstól, földrajzatlaszostól, tornazsákostól és iskolatáskástól, mert imádta a hurka- és mustárillatú talponállóban kért friss zsömlét párizsival, és a nagydarab, mélyhangú hentes fürgére váltva rendszerint papírzacskóba csomagolta az ízibe kettévágott péksüteménybe tuszkolt belevalót, aminek darabjáért tizenöt, húsz, huszonöt, majd végül harminc forintot kellett fizetni.
A volt suli még megvan, állapította meg néhány hónappal ezelőtti ottjártakor, csak már semmi sem ugyanaz, mint akkoriban. Az akaratlanul előtoluló, nem foszló emlékképek felcetlizett albumba helyezése közben már éppen ott tartott, hogy talán a téli szünet miatt telepedett hirtelen jött csend a környékre, aztán elhessegette magától az egészet, mert közben megérkezett. Közel húsz éve itt még tápszerért becurikkoló fiatalasszonyok és reumától szenvedő, két doboz Algopyrinért kajtató, kezükben közgyógy-igazolványt szorongató, nyögéstől kísért sóhajtozással sorban álló nyugdíjasok helységeként funkcionáló patika működött, állapította meg, manapság viszont már ingatlanos közbenjárásával adnának túl a kócerájon.
Megállt az idő, mondta hangosan, majd felkacagott, amikor azon kapta magát, hogy a kaputelefon köré suvasztott neveket böngészi, mert ugyanazok köszöntek vissza, mint a kétezres évek elején. Felnézett az első emeletre, ahol a fény vívott ádáz csatát a sötéttel, majd ismét a pislákoló névsorra figyelt. Itthon vagyok – bökte ki végül halkan, mintha csak azt mondta volna, mint a plakátarc-professzor fél évvel ezelőtt, hogy nem lesz negyedik hulláma az édes életet keserítő járványnak. Két hónapja még egy teremtett lélek sem lakott itt – tűnődött el, miközben átballagott a másik oldalba –, ezek szerint az előző tulajnak csak sikerült elpasszolnia a lakást. Legalább boldog lesz a karácsonyuk – tört utat benne a gondolat ereje szavak formájában, márpedig tudta, mit beszél. Neki ugyanis mindig az volt. Ott, a VIII. kerület kellős közepén, mégis inkább picit feljebb – Józsefváros szívében.
