Tárgyalni Lionel Messivel, egyeztetni és egyezkedni Karim Benzemával, a BBC, a CNN, a Daily Telegraph vakui és kamerái kereszttüzében vigyorogni, mint a tejbetök. Radványi Dávid alig túl a harminckettedik születésnapján még nem tart itt, ám azt már jól tudja, hogy egy menedzser élete több, sokkal több ennél. 

Szervezés, utazás, megfigyelés, jegyzetelés, kalandregénybe illő kommunikációbarlang elnökkel, játékossal, feleséggel vagy barátnővel – világviszonylatban van erre példa –, esetleg a következő kiszemelttel, majd ugyanez újra meg újra. Nincs két egyforma nap, van viszont vibrálás ezerrel – elvégre éppen ezt akarta. 

Csak azt ne mondja, hogy megutálta a futballt? Éppen idén nyáron volt tíz éve, hogy a Vasashoz került, ahhoz a csapathoz, amelynek éppenséggel jelenleg is oszlopos tagja lehetne, harcolhatna a feljutásért az Angyalföldön pokolként megélt NB II-ben, a hőn áhított NB I-es tagságért, hiszen még mindig csupán harminckét éves. Ehhez képest, amikor először kerestem, azzal fogadott, hogy már két esztendeje nem futballozik...

Próbáltam a „megye-egyben”, Kapuváron játszani, de a munkám miatt sokat vagyok úton, és mivel nem tudtam úgy futballistaként létezni, ahogy szerettem volna, ezért úgy döntöttem, ha valamit nem tudok rendesen csinálni, akkor azt el kell engedni – indította a honlapunknak adott interjúját Radványi Dávid. 

Utólag sem fájó pont, hogy a fővárosi piros-kék összetétel után csakhamar nyíregyházi piros-kékben találta magát?

Nem mondanám annak, mert Nyíregyházán is nagyon jól éreztem magam és rendszeres játéklehetőséget kaptam, ezért is mentem kölcsönbe a Szparihoz. 

Az elmúlt egy évtizedben megfordult többek között Veszprémben, Rákospalotán, Békéscsabán, Mosonmagyaróváron és Tiszakécskén, megjárva az NB II-t, az NB III-at és a „mennyei megyeit” is, ám – ha már szóba hozta – az érzet nem osztályfüggő. Vagy igen?

Nem volt olyan csapat vagy város, ahol ne éreztem volna magam jól, ezért nem is szeretnék külön egyet megnevezni, de ami a legjobban magával ragadott, az maga Veszprém városa volt. 

Annak idején Dunaszerdahelyről érkezett a honi élvonalba, ezért érdekel a véleménye: milyen érzés azt megélni, hogy az elmúlt időszakban, különösen a koronavírus-járványt megelőzően már-már sikk volt sálat a nyakba venni és átruccanva DAC-meccsre járni?

A vírus nagyban befolyásolja most az emberek mindennapjait, de legfőképp a sportot, főleg Szlovákiában. A DAC Arénában minden egyes meccsen a hangulat fantasztikus volt, amíg a járvány nem köszöntött be. 

Ha valaki akkoriban azzal áll ön elé, hogy nem csupán Radványi Dávid mutatkozik be az élvonalban, de az édesapja, Radványi Miklós is dirigál majd az NB I-ben, mit szólt volna?

Apa nagyon jó munkát végzett a csapatainál, ahol megfordult, úgyhogy nem ért meglepetésként, amikor a Mezőkövesd megkereste. 

Amennyiben beteszi a nem létező időgépbe azt a bizonyos filmet, avagy már nem csupán az edzés pörgős, hanem a virtuális videoszalagon lévő hol élénk, hol megsárguló, kifakuló történetfoszlány is, a karrierje során mire a legbüszkébb?

Arra, hogy debütálni tudtam az NB I-ben egy olyan patinás csapatban, mint a Vasas. 

Manapság játékos-ügynökként, illetve divatosabban fogalmazva menedzserként működik, avagy járja a stadionokat, a szebbnél szebb ékszerdobozra emlékeztető arénákat, csak már nem úgy, mint régen. A trénerként való pulzálás, az örökös tettrekészség, a különleges kispados kalandozás sosem érdekelte, sosem akart az édesapja nyomdokaiba lépni?

Amikor aktív labdarúgó voltam, akkor sem vonzott az edzői szakma és ez azóta sem változott. A futballban szerettem volna maradni, ezért választottam ezt a szakmát, ha lehet így nevezni. Nagyon élvezem és megtaláltam benne a számításaimat.