A jelen ugyan fényesnek tűnik, avagy a magyar labdarúgó-válogatott újabb Európa-bajnoki szereplése és a Ferencváros Európa Liga-csoportkörbe jutása mögé lehet bújni, ám nem érdemes, hiszen a honi futball messzebb van a valódi profizmustól, mint az ezt láttatni akarók a valóságtól.
Addig jár a korsó a kútra, míg egyszer el nem törik. A mondás igazságtartalmával Diósgyőrben mostanság szembesülnek, pedig a DVTK háza táján lett volna idő merengeni a múlton, ha már a jelenre nem fókuszáltak kellőképpen azok, akiknek kellett volna. A jelenleg még az NB I-ben szereplő patinás, 111 esztendős egyesület futballcsapata addig-addig kísértette a sorsot, amíg végül kizuhant az élvonalból. Nem volt könnyű, de csak sikerült... Kellett hozzá egy külföldi tréner – a horvát Zoran Zekic személyében –, valamint tucatnyi légiós, de helyesebb volna inkább úgy fogalmazni, hogy tucatlégiósok hordták annak a brigádnak a mezét, amelyet egykor Borostyán Mihály, Oláh Ferenc, Salamon József, Tatár György vagy éppen Veréb György viselt. Amíg annak idején a játékos érezte megtiszteltetésnek, hogy a legendás klub címere díszelgett a dresszén, manapság a klub érezheti magát ugyanebben a helyzetben, hogy a másodvonalbeli vagy a másfél éve pályára nem lépő a kamerák kereszttüzében alákanyarítja a nevét a gondosan elé helyezett papírosra. Más világ – és bizony ugyanez lesz az érzet néhány hónap múlva az NB II-ben is. Az alászállásra az elmúlt években többször volt esély, mint a műrepülő Besenyei Péternek augusztus 20-án a dunai hidak alatt, lévén a tizenkét csapatot felvonultató bajnokságban tavaly csak hatalmas mázlival lett kilencedik a gárda, míg 2017-ben, 2018-ban és 2019-ben még ennél is nagyobb szerencsével végzett a tízedik pozícióban. A hurráoptimizmus templomának harangját megkongatók számára csupán adalékként szolgáljon ama tény, hogy Jézus feltámadása csupán egyszer fordult elő, a diósgyőrieké többször is... Nem csoda ez tehát, amivel ellenben nem számoltak a télen tizenkilencre lapot húzók: a légiósokat szélnek ereszthetik – többek között a Miskolcra hozott Artur Pikk miatt lett diósgyőri pukk –, hiszen a Magyar Labdarúgó Szövetség ajánlásával aligha mennek szembe Diósgyőrben, azaz a normatív támogatásra vélhetően igényt tartanak. A DVTK szurkolói ugyanakkor nem vágynak egyébre, csak egy olyan csapatra, amely kész „meghalni” a pályán. Ha már egyszer a fanatikusok minduntalan azt éneklik: „Amíg élek én…”
A Kaposvár tavaly még szintén az élvonalban küzdött a pontokért, manapság viszont az NB II-ben harcol a bennmaradásért. Legalábbis papíron, merthogy mint arról a napokban a Foci a köbön részletesen írt, két fordulóval a bajnokság vége előtt gyakorlatilag megpecsételődött a Rákóczi sorsa. Amennyiben egy klubnál minden rendben van, az meglátszik az eredményeken. Olybá tűnik, manapság semmi sincs jól a somogyiaknál, tudniillik előbb az egykori szövetségi kapitány, Várhidi Péter – akiről ide kattintva olvashatnak részletesen – állt fel a kispadról, majd az addigi másodedző, a megbízott szakvezetőként tevékenykedő székesfehérvári legenda, Disztl László távozott. Miután az addigi csapatkapitány, Szakály Attila furcsa körülmények közepette idény közben írt alá Siófokra, nem meglepő, hogy lejtőre került a Kaposvár szekere. A kérdés az, lesz-e, aki megállítja?
Az NB III, Keleti csoportjába besorolt Sajóbábonynak a fentiek tükrében nem is szekere, hanem tengeralattjárója van, annyira mélyen volt a társulat, amikor nemrégiben kinevezték az élvonal légkörét is nagyon jól ismerő Mészáros Ferencet a gárda edzőjének. Reálisan nézve az osztályváltás elkerülése az akár bravúrosnak is nevezhető eredmények (Sajóbábony–Tiszafüred 1–1, Sajóbábony–Mezőkövesd II. 6–1) ellenére is olyan, mint a Tom Cruise-mozi (Lehetetlen küldetés), azok után meg különösen, ami az elmúlt hét vasárnapján történt. A BVSC-Zugló elleni fővárosi bajnoki előtt közvetlenül derült ki, hogy az együttes két kapusa közül egyiknek sem érvényes a sportorvosi engedélye – május első vasárnapján ott és akkor alighanem megsokszorozódott az anyákat köszöntők száma... –, így a vendégsereg érthető okból kinevezett cerberussal, a mezőnyjátékos Tóth Istvánnal, ám vezetőedző nélkül – Mészáros Ferenc ugyanis szélsebesen elviharzott a Szőnyi útról – állt ki a korábbi NB I-es és NB II-es labdarúgókkal teletűzdelt XIV. kerületiek elleni meccsre. Bármennyire is meglepő ezek után, de a látogató remekül helytállt, hiszen a 3–1-es végeredmény abszolút vállalható. Ráadásul a Sajóbábonyi VSE szakmai igazgatóját, Szabados Tamást az a Szilágyi Máté keserítette el kétszer is a kilencven perc során, aki 2018 nyarától 2019 novemberéig játékosa volt a szintén harmadosztályú Taksony SE-nél. Közel másfél év persze nem a világ – ezt már tudják Diósgyőrben és Kaposváron is, más-más okból, persze...
