Pál Dániel Levente hatodik könyvét is leginkább azok fogják szeretni, akik a főváros VIII. kerületében élnek, netán laktak Józsefvárosban.

Az lett volna a szép, ha a bolgár Erika édesanyja Erzsike néni lett volna, az a hej, de kis nő, aki leselkedett minduntalan. Leste, figyelte, hesszelte pironkodás nélkül a paráználkodást, s közben mindig nevetett, mintha csótány csipkedné a talpát. Erzsike néni azonban nem lehetett a bolgár Erika anyukája, bár ki tudja, elvégre a „nyóckerben” minden megtörténhet. 

Pál Dániel Levente ismét remekelt, hiszen a lányokkal tett hatalmas séta a körúttól a Koszorú utcáig, majd a Dankó utca és a Mátyás tér érintésével szórakoztatóbb lehetett, mint a fentebb citált Erika Arany Jánost nem idéző tirádái. 

A helyzet az, hogy a józsefvárosi utcáknak és tereknek sajátságos bájuk van, és nincs ebben semmi malícia, de ezt csak az értheti igazán, aki hosszabb időt töltött abban a miliőben, ami ma már – sajnos vagy szerencsére... – kikopóban van, hiszen az aszfalt, a házfalak, a kapuk, de még a villanyoszlopok is sok mindent láttak, megéltek, hallottak. 

Pál Dániel Levente egyedi stílusban megírt könyve tananyag lehetne a Lakatos Menyhért Általános Iskola és Gimnáziumban – ez a suli nagyjából a Nagyfuvaros utca 28. pincéjéből lakatleverés következtében eltulajdonított, korántsem új, de legalább nehéz tégla elhajításnyira található a Mátyás tértől –, netán a Dugonics András Általános Iskola és Gimnáziumban, már persze, ha utóbbi létezne. Csakhogy volt, nincs. Eltűnt, mint Erika, az a bolgár lány, akiért Pál Dániel Levente odáig volt, meg vissza. Nagyobb esély van rá, mint az a hej, de kis nő, Erzsike néni feltámadására, ha valaki elolvassa a kötetet, hogy retúrjegyet vált az Egy ember nyolcadik kerületére, azaz szintén odáig lesz, meg vissza.