Tisztelt Honpolgár! Miközben araszol a tömegközlekedési hömpölydével a Klauzál tér felé két kisebb és három nagyobb szatyorral, illetve kikászálódik a két éve a szalonból kihozott dzsipből, talán eszébe sem jutna verset olvasni. Ady Endrét, Juhász Gyulát, Radnóti Miklóst vagy éppen Petőfit.

Most vagy soha! Itt az alkalom, április tizenegyedike van, márpedig éppen a költészet napja fontos, megjegyzendő dátum lehetne, hogy ez az a nap, amikor a ziháló, prüttyögő, sípoló mobiltelefon helyett verses kötetet vesz az ember a kezébe. Persze hogyan is lehetne kérni, hogy a Nem tudhatommal vagy az Anyám tyúkjával kezdje a napot, sorstársunk, amikor onnan indulunk, hogy nem olvasunk. Már nem. Nincs kézben sem könyv, sem újság, csak az a nyamvadt, átkozott kijelző hét, nyolc vagy éppen tíz collal, bugyuta játékkal, haszontalan tevékenységgel. Lehetne ez a májkrémes dobozba légmentesen lezárt, konzervnyitóval kikanalazott nap a jövő útjának kezdete, de ahogy nyomdaillatú sorok, úgy illúziók sincsenek. A költészet napja már jó ideje az, amikor a rutibutikból, a csilivili, díszes, míves, amúgy is zsúfolt plázából, netán a kilós ruhaüzletből nem üres szatyorral lép az ember a fotocellás ajtó felé. Márpedig mindezt hetente többször megtesszük, már-már ünnepeljük, még ha nem is pezsgővel vagy kaviárral, de legalábbis jókora csinnadrattával. Pedig József Attila születésének száztizenkilencedik évfordulójának hűvös, szeles napján lehetne valamiféle önkritikánk: nincs mit és nincs is miért ünnepelni.