NÉMETORSZÁG » Megjárta a Ferencvárost és az MTK-t, megannyi siker részese volt zöldben és kékben, ám amikor adódott lehetőség Kocsán Petra előtt, ahogy a rivális kapuja előtt megszokhattuk tőle, nem teketóriázott sokat. Németország felé indult, Hoffenheimbe érkezett. És nagyon úgy tűnik, nem lőtt öngólt.

Ha majd valaki sok-sok év múltán azt kérdezi tőle, mire a legbüszkébb, lehet, hogy azt feleli, arra, hogy nem adta fel. Mert azon a nyáron kis túlzással koronavírussal fertőzött frontok váltogatták egymást, és az ember gyarló, kiváltképp, ha ártatlan tekintettel, finom vonásokkal és törékenynek teremtették. Elbotolhatott volna, összecsomagolhatott volna dühösen, riadtan vagy elkeseredetten, mert az előző év második felében szinte semmi nem úgy történt, ahogy azt eltervezte, kigondolta, megálmodta. Kocsán Petra valahogy mégis erőre kapott, kitartott és harcolt – a helyére ácsingózó Danával, Heidivel vagy Ingriddel a pályán – meg olykor önmagával a hétköznapokban. 

Egész pofás ez a Műhely! Mármint a BME lapja, amelynek szinte napra pontosan két évvel ezelőtt azt nyilatkozta, ha külföldre igazol, lehet, egy év után rájön, nem éri meg távol lenni és akkor hazajön. Tudom, mit tettél tavaly nyáron – hogy egy film címével éljek, avagy 2021-ben a német Hoffenheimhez szerződött. Az eddigiek alapján tehát nincs is jobb a légióséletnél?
Úgy gondolom, hogy esetemben túl erős ez a kijelentés, ebből kifolyólag a válaszom is talán inkább nemleges – felelte a Ponyvalegény érdeklődésére a 41-szeres válogatott támadó, a 24 esztendős Kocsán Petra, aki a német Bundesligában szereplő Hoffenheim kiválósága, míg itthon Mátészalkáról indulva megfordult Kókán, a Ferencvárosban és az MTK-ban. – Természetesen a légióséletnek is rengeteg pozitívuma van, de nem lehet összehasonlítani számomra az otthonléttel, a hazámban éléssel. Női labdarúgóként sajnos nagyon ritkán adottak a feltételek, ahhoz, hogy teljesen mindegy, melyik országban futballozunk, az egész családunkat oda költöztetjük és közösen élünk. Ez annyit jelent, hogy amíg én Németországban játszom, a családom, a legközelebbi barátaim, a szeretteim otthon, Magyarországon élnek. Úgy gondolom, hogy aki már látott, olvasott tőlem egy-két interjút, az egy dolgot biztosan tud rólam, hogy nagyon családcentrikus ember vagyok, és ezzel el is érkeztem ahhoz a ponthoz, ami számomra talán a legnehezebb a légióskodásban, távol lenni a szeretteimtől. Természetesen, mint már említettem a légióséletnek is megvannak a maga pozitívumai, gondolok itt egy nyelv megtanulására, egy teljesen különböző kultúra, különböző attitűdű emberek megismerésére. Számomra az egyik legnagyobb pozitívum mégis az volt – és talán ez most elsőre furcsán is hangozhat –, hogy mennyi mindent megtanultam saját magamról, a dolgokhoz való hozzáállásomról, problémák kezeléséről, magáról az életről. Habár folytathatnám még ezt a felsorolást a legfontosabb komponenssel szeretném zárni, hiszen természetesen, ami minden pozitívum mellett a legelőkelőbb helyen áll az a labdarúgás. Itt Hoffenheimben minden adott számomra a fejlődéshez. Erősebb bajnokságban futballozhatok, fantasztikus csapattársaim vannak, és minden edzéssel úgy érzem, több és több lehetek, tehát fejlődhetek. Számomra most ez a legfontosabb, hogy minden lehetőséget kihasználjak annak érdekében, hogy minden nap jobb játékos lehessek, mint előző nap. Picit több, mint egy éve élek Németországban, de már most rengeteget kaptam a légiósélettől. A Bajnokok Ligájában szerepelhettem a csapatommal, ahol a legjobb tizenhatig jutottunk és az utolsó meccsen is még az utolsó percig benne volt a lehetőség, hogy még innen is sikerül egyet előre lépnünk, hiszen csak a gólkülönbség döntött a csoportunkban, hogy ki folytathatja a szereplését a Bajnokok Ligájában. Ennek ellenére örültünk a meccs után, hiszen egy nagyon erős Arsenalt sikerült megvernünk hazai pályán 4–1-re. Ezt a példát csak azért említettem meg, mert ezek azok a pillanatok, amiért igenis megéri „áldozatokat vállalni”, befektetni a játékosoknak a munkát, hiszen ezek a pillanatok örökre szóló élményt nyújtanak egy játékos életében, tehát természetesen az enyémben is. Mindent egybevetve megvan mind a két életnek – a légiósnak és az otthoninak – a maga pozitívuma és negatívuma is egyaránt, az pedig, hogy kinek mi a prioritása, természetesen már egyénfüggő.

Nem akarom választás elé állítani, meg aztán összehasonlíthatatlan a test és a szellem által végzett munka, mégis, az ön életében melyik a nagyobb tett: az, hogy Bundesliga-játékosnak mondhatja magát vagy hogy immár tényként említheti, hogy sikeresen lediplomázott és műszaki menedzser lett? Hozzáteszem, mindkettő kalaplengetést érdemel, de mivel ilyenem nincs és hasonló fejfedőt legutóbb a főszereplő Surdán láttam a Forró szél című sorozatban, elégedjen meg csupán az őszinte gratulációmmal.

Újabb nehéz kérdés, de erre könnyebben tudok választ adni. Az, hogy Bundesliga-játékosnak mondhatom magam és azok a dolgok, amiket eddig sikerült elérnem a labdarúgásban. Igen, számomra mindig fontos volt a tanulás is a labdarúgás mellett, de sosem érhetett fel a futball szintjéhez. Eddigi életem során én mindent ennek a sportágnak szenteltem, hiszen ámbár ez egy kicsit közhelyesen is hangzik ugyan, de „a labdarúgás egy labdarúgó élete” és ezt mindenkinek a szó szoros értelmében kell értenie. Ha valaki sikeres akar lenni szeretett sportágában, akkor valóban mindent ennek érdekében kell végeznie és nem tettem ezt másképpen én sem. Természetesen szép dolog, ha az ember két fronton is képes helytállni és mellettem sok női labdarúgótársam is ezt tette és teszi, de szerintem mindenki nevében beszélhetek, hogy a labdarúgás mindig a tanulás és mindenek előtt állt az életünkben. 

Világos, mint a fegyverletétel helyszíne, hogy odakinn gyorsabb a játék. Fizikailag mennyi időbe telt, amíg úgy érezhette, egy szinten van az újdonsült csapattársakkal?

Esetemben sajnos ez eléggé hullámzóan nézett ki az elmúlt évben. A tavaly nyári felkészülést sikerült jól végigcsinálnom, olyannyira, hogy a szezon eleji bajnoki meccseken és a Bajnokok Ligájában is többször kezdőként számított rám a vezetőedzőnk. Aztán egy betegség miatt huzamosabb ideig ki kellett állnom az edzésekből, ezután úgy éreztem, hogy az a két-három hónapos munka, amit a betegség előtt elvégeztem, sajnos majdnem teljesen elveszett és kezdhettem az építkezést újra. Nem volt több hónapos kihagyásom, félreértés ne essék, de itt annyira bő a keretünk, hogy kis túlzással, ha egy játékos kiesik, veszít a formájából, akkor ott van helyette minimum két-három másik, akik bármikor bevethetőek a mérkőzéseken. Folyamatos harcot kell vívni napról napra, hétről hétre a pozíciódon levő játékosokkal, hiszen egyik pillanatról a másikra változhat, hogy a kezdőben találod-e magad vagy pedig a kispadon. Ezután nem sikerült olyan sikeresen visszatérnem, mint az első pár hónapban, és úgy éreztem, hogy a bizalom is alábbhagyott irányomba. A téli felkészülést viszont teljes erőbedobással kezdtem és úgy éreztem, hogy most megint jó szinten vagyok és felvettem a fizikális paraméterekben is a versenyt, viszont ezután sajnos elkaptam a koronavírust, ami megint egy rövidebb kihagyást jelentett számomra és a szezon végén megérkezett mondhatni a „hab a tortán” is, hiszen egy kisebb sérülést szenvedtem, melynek köszönhetően az utolsó két mérkőzésen természetesen a keretben sem lehettem. „Röviden” összefoglalva sajnos ennyire hullámzó esztendőt tudhatok magam mögött, de már korábban említettem, hogy sokat tanultam belőle, és annak ellenére, hogy nem volt egyszerű év számomra, próbáltam és próbálok is a pozitívumokból meríteni, hiszen adódott abból is bőven. Idén egyelőre minden negatívum elkerül, hála az égnek. A teljes felkészülést végig tudtam csinálni a csapattal, aminek nagyon örülök, és úgy gondolom, hogy jó állapotban is vagyok, remélem, hogy ez majd a jövőben is megmutatkozik, hiszen kezdődnek a tétmeccsek a bajnokságban és a kupában is egyaránt. 

A körülményeket tekintve nagy a differencia az itthon megszokotthoz képest?

Azt kell mondanom, hogy nagy, de már Magyarországon is egyre több klubnál közelítik meg az itt lévő körülményeket különböző elemekkel, gondolok itt arra, hogy a lányoknak saját edzőközpontjuk van, vagy pedig a férfiak stadionjában játszhatják bajnoki mérkőzéseiket, netán akár arra, hogy a rehabilitációs központ, a konditerem is közös a férfiakéval. Viszont sok olyan dologgal találkoztam itt kint Németországban, amilyen lehetőséggel otthon sajnos még nem, és itt a komplexitásra gondolok leginkább, arra, hogy nekünk saját edzőpályánk van, saját stadionunk, ami egy teljesen más létesítmény, a rehabilitációs központ közös a férfiakéval, ráadásul a klubnak még itt Németországon belül is van egy mondhatni egyedülálló komplexuma – hiszen a Dortmundnál is van ilyen, valamint a Bayern Münchennél is van egy hasonló –, mely a játékosok fejlődését segíti elő és ez nem más, mint a Footbonaut. 

Tehát ezt a komplexitást emelném ki leginkább, ha a körülményekről beszélünk és akkor ezek között még meg sem említettem a csapat körül dolgozó személyeket és kisebb eszközöket, melyek segítik az eredményes munkát. Idén szeptemberben pedig lehetőségünk nyílik arra is, hogy ámbár van a nőknek stadionja, a Wolfsburg elleni bajnoki mérkőzésünket a Prezero Arénában játszhatjuk, ahol a férfiak játsszák a bajnoki mérkőzéseket. Ez a legelső alkalom, hogy a nők a „nagy stadionban” játszanak. 

Ha már a különbségeknél tartunk: egy-egy bajnokira való felkészülésnél az edzésmunka sok újdonságot adott? Arra gondolok, a Hoffenheimnél rövidebb, de nagyobb intenzitásúak a tréningek, netán jobban fókuszban van a taktika, mint amit Magyarországon tapasztalt, vagy éppen fordítva?

Számomra teljesen új volt a felkészülési ritmus egy-egy mérkőzésre, mint otthon. Minden héten nagyjából ugyanúgy néznek ki a napok, gondolok itt arra, hogy a téma és az edzés jellege egy adott napon ugyanaz, de mindig az előttünk álló feladatra, tehát az ellenfélre vannak modellezve. Minden felkészülési hetet videózással kezdünk, ahol természetesen az ellenfél játékát elemezzük ki és különféle taktikai elemeket veszünk át először elméletben, aztán pedig ezt átültetjük a gyakorlatba, tehát kivisszük a pályára. Dolgozunk azon, hogyan tudjuk az ellenfelet megbontani, annak függvényében, milyen felállásra, felállásokra számíthatunk tőlünk, tehát átvesszük a különféle taktikai elemeket a támadásépítésben és a védekezésben egyaránt. Nem rövidebbek az edzéseink, viszont intenzívebbek. Az esetek döntő többségében kilencven percet edzünk, hiszen egy mérkőzés is addig tart. Természetesen ez nem kőbe vésett szabály, vannak esetek, amikor kevesebbet, de van olyan is, mikor többet edzünk, ez rugalmasan változik, hiszen sok tényező befolyásolja. Például a meccs előtti napon természetesen már nem edzünk kilencven percet. Mivel minimum három napon foglalkozunk a taktikai elemek gyakorlásával, ezért azt kell mondanom, hogy taktikailag is több képzést kapok itt kint, mint amit kaptam otthon. Itt külön edzésünk van a játékkezdeményezésre, a játékfelépítésre, a támadásvezetésre befejezésekkel és a különféle letámadásokra, a védekezésre és ez természetesen mindig az adott ellenfélre van felépítve, tehát a játék minden elemét igyekszünk legyakorolni a heti edzések folyamán. 

Mit gondol, ez a plafon vagy érzi magában az erőt és a lehetőséget, hogy vezethet az út feljebb, erősebb ligába, a Hoffenheimnél is jegyzettebb alakulatba?

Ez is egy rendkívül komplex kérdés, természetesen rengeteget gondolkodom ezen, de én mindig a reális gondolkodás híve voltam. Úgy gondolom, hogy jelenleg is egy nagyon erős klubban futballozhatok, bizonyítja ezt például a Bajnokok Ligájában elért eredményünk is, és ha visszatekintek az elmúlt évemre, jelenleg nem tudok arra gondolni, hogy erősebb ligában, erősebb klubban futballozzak, hiszen bármennyire is sok hátráltató körülménnyel kellett az előző esztendőben megküzdenem, még itt sem sikerült annyi játéklehetőséget kiharcolnom, mint amennyit szerettem volna és amennyire szükségem is lenne. Természetesen az ember mindig építkezik és gondolkodik a jövőbeni hogyan továbbra, de én szeretek mindig lépésről lépésre tervezni, először itt kell bizonyítanom és kivívni azt a helyet, amit szeretnék, utána gondolkodhatok az esetleges továbblépésen. Női labdarúgóként úgy gondolom, ahogy idősödik az ember, megváltozhatnak a prioritásai, bár inkább itt most szeretnék csak a saját nevemben beszélni. Amellett, hogy labdarúgók vagyunk, amit nagyon szeretünk csinálni, emellett nők is, és bennem, ahogy idősödöm, egyre jobban formálódnak a prioritások az életben, hiszen női sportolóként sok mindenre kell gondolnia az embernek, gondolok itt a magánéleti tényezőkre és a fizikális határokra egyaránt. Eddig mindig bízhattam abban, hogy a kemény munka kifizetődik és az élet helyes irányba terelget, nem teszem ezt másképpen most sem. Minden napomat igyekszem a lehető leghasznosabban eltölteni, minden nap szeretnék 110%-ot nyújtani és befektetni a munkát, az pedig, hogy hol, mikor és milyen formában fog kifizetődni, az a jövő zenéje.