„Szevasz, emlékszel még rám? Nézd meg, mi lett belőlem? Ugyanaz a diagnózis, mint a fizikus Hawkingé: ALS. És ennek az a vége, hogy lassan elsorvadsz, majd megfulladsz, de amíg idáig eljutsz, mindvégig a tudatodnál vagy.”
Nem akartalak megismerni, mert nem ez az ember van előttem, hanem a szavakban és tettekben improvizáló, az őserő, akin nem fog ki senki és semmi, aki a nagy rössel érkező valóságot fellöki, félredobja, megállítja, odébb taszajtja.
„Tíz éve diagnosztizálták nálam a betegséget. Nem tudom, miért kaptam, de az biztos, valamiért a korábbi futballistákat jobban megtalálja ez a kór, amiből nincs kiút, hiszen gyógyszerek nincsenek, a kutatás sokba kerülne. Mi, akik ezzel a betegséggel küzdünk, relatíve kevesen vagyunk, így nem éri meg ebbe feccölni pénzt és energiát.”
Hosszú esztendőkkel ezelőtt még lelkesen magyaráztad az ország egyik legromantikusabb városában az előrelépés zálogának számító építkezés minden fontos és kevésbé fontos mozzanatát, papírdossziékból előkerülő hivatalos papírokat tettél elém, most meg a leépülésedről írok, miközben ugyanúgy mondod a magadét, mint azon a nyári délutánon, csak az elementáris energia veszett ki belőled.
„Tudod, a gyerekekből merítek valamiféle fogódzót. Tizenkét-tizenhárom évesekkel foglalkozom, próbálom megszerettetni velük ezt a csodálatos sportágat, hogy vigyék és jussanak valamire. Addig, amíg az erőm, s az időm engedi...”
A szemed helyén még pislákol a láthatatlan remény sugara, de a tested már nem a régi. A karjaid az izmoktól megfakultak, a két vállad között pedig mintha hússzor hetven centiméteres laminált sonoma tölgy polclap lenne kék melegítőfelsővel eltakarva. Kétségbeejtő így látni, de még borzasztóbb mindezt megélni. Felkavaró tapasztalni a drámádat, az egyoldalú harcodat. S ezek után mégis élni, nem depresszióba zuhanni, miközben tudod, hogy a Teremtő egy évtizede nem küzd érted...
